Rend a lelke…

108
Rend a lelke...
Itt állok a valaha volt vendégszobában, és csak ostobán bámulok az elém táruló látványra. A berendezés a legszükségesebbekre korlátozódik: egy kinyitható kanapé, egy asztal és egy tükör. Utóbbi még kilátszik. A többit csak sejtem az évek alatt már mindent megélt, ezért akár lelkemet melengetőnek is gondolható gyerekruhák mára cirka másfél megatonnát elérő halma alatt. Mert, ugye, valahol ott lapul az a családi ereklyévé avanzsálódott, pszichedelikus mintázatú rugdalózó, amit anno sógorném kapott a külhonba disszidált rokonyoktól, Krisztus előtt hatvannégyben, a messzi Kanadából, vagy az a diszkréten spenótmintás póló, amit elsőszülöttemnek tartottam meg memoárnak azon okból, hogy ha később megfertőzi az alattomos zöldségundor, tárgyi bizonyítékkal szolgálhassak, hogy mindez csak a (nem túl) szimpatikus idegrendszer csalárd műve, tehát patyolattiszta lelkiismerettel tehetem a jégkrémet a főzelékfalás tétjéül.

Közben beljebb jutok, középtájra verekszem magam, és mint a kiskakas a szemétdombon, kotorászok, de csak fél pár zoknik, zsigerből gyűlölt pártedlik kerülnek elő.Felsejlik életem első ruhavására, amikor túladni kívánván a már zsírparéjként szaporodó bababurkolatokon. Két nap és két éjszaka rendeztem tárolóalkalmatosságokba a már a legkisebbre is szűkös darabokat, szembogaram helyén, mint Dagobert bácsinak, villogó-aranyló dollárjelekkel dörzsöltem a tenyeremet, hogy most aztán bankot robbantok, pakoljatok, gyerekek, végállomás Bali! Nem, nem jutottunk el a kemény két és fél fontnyi bevételből, még a közeli járdaszigetre sem, a sötét tónus a kezemen csak a tegnapi festés levakarhatatlan emléke. Próbálok logisztikázni, méret szerint, vagy inkább funkció alapján, esetleg… Lehetetlen.
[sc name=”kiemeles1o”] Amire azt írják, hogy három hónaposokra való, egy évesen még nem nőtt bele.[sc name=”kiemeles1z”] A másik meg már újszülöttként feszült. A nadrághoz pulcsi van, akkor azt most külön? De az egyik kicsi, a másik nagy… Hát méregesse, akinek hat anyja van!

Tegyük fel az Ebayre! Fotó egyenként, aztán búvárfelszereléssel merülhetek alá a halomba kutatni a szerencsés darabot, ha megveszik. Ötven pennyért. Becsomagolni, postára rohangálni… Bár hivatalos, papíralapú bizonyítékom van róla, hogy hülye vagyok a matekhoz, számításaim szerint úgy az első mély ráncok megjelenésével egyidőben végeznék a feladattal.

Persze el is ajándékozhatnám, ennyi adománnyal garantáltan elsőosztályú helyet kapnék a menyországba induló járatra, ingyen wifivel, de legalábbis pezsgőt, tálcán, de a ‘vagy felbukkanok, vagy nem’ jelentkezők hada olyan, mint a zsiráf: szép, szép, de nekem, köszi, nincs rá szükségem.
[sc name=”kiemeles1o”]Tehát változatlanul itt ténfergek, térdig a színes kölökkelmében, és képzeletemben benzineskannák meg öngyújtók repkednek.[sc name=”kiemeles1z”] Aztán villámcsapásként ér a megváltó ötlet. Ez az, végre megoldódott, az anyai zsenialitás utat tört a destruktív képzelgések rengetegében! Ronaldót megszégyenítő rúgásokkal helyet török, a sarokban felcsapom a harmadik, szintén használaton kívüli utazóágyat, és az utolsó grammig mind az ötvenkét és fél kilómat bevetve, belegyömöszölöm az egész istenverte kuplerájt. Mindet! Aztán a terítőt, amit az ebédlőasztal ünnepi burkolatának szántunk (aztán hamar ráébredtünk, hogy három gyerekkel a legjobb esetben is csak a káosz terjedését jelentékeny mértékben elősegítő eszköz válhatna belőle), mint Tarzan az ágyékkötőjét, ápol és eltakar célzatú bevonatnak használom a kiságynyira redukált lomtár tetejére. Tadam! Szinte szép!

Rend a lelke...

Kész szerencse, hogy időben elkészült, így még pont odaérek a gyerekruha vásárba, a kicsinek kell egy új kabát, kezd hűvösre váltani az idő…

Advertisement

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here